Első napok

No hát megérkeztem. Pontosan 24 órába telt az út, reggel 5 órai indulással Győrből, Budapesten 10:40-kor az első kilövés Frankfurtba, majd onnan 13:40-től egy nagyjából 10 órás út Ószakáig. Másnap reggel, fél 8-kor (magyar idő szerint fél 1-kor) érkezés. Mivel a gépünk egy kicsit arrébb állt be a termináltól, ezért a kis monorail szerű valami elénk jött, hogy elvigye az utasokat (a frankfurti reptéren kb 20 percet gyalogoltam, mire az egyik végéből a másikba eljutottam). Ezt követte egy gyors ellenőrzés, nagyon kedves angolul is beszélő úriemberrel, aki mindenkinek segít a szükséges papírok kitöltésében. Ujjlenyomat, egy gyors fotó, és kb. két perc elteltével egy a személyigazolványhoz hasonló kártyát kapok kézhez (nem laminált papír). A csomag is megérkezett biztonságban.

Bár nem túl meglepő, hogy a világ másik felén épp más az időjárás, de itt nyár van. Otthonról kabátban indultam, Frankfurtban pedig épp hogy nem esett az eső, erre itt a leszállás után még a hosszú nadrág is sok volt. És hát a páratartalom. Lesz mit megszokni.

Következő lépés a vonat Kjótoig (bocsánat a furcsa átírásért, de az angolból átvett átírások kicsit helytelenek). Első találkozásom a japán automatákkal. Annyit még tudni kell, hogy Japánban a több vasúttársaság is működik, mindegyik más-más vonalhálózatot használva, így nem egyszerű átlátni a helyzetet. Egy nagy vonalhálózati táblán az összes adott vasúttársasághoz tartozó állomás fel van tüntetve, mellettük pedig az aktuális állomástól számított összeg. Ezt az összeget kell beütni az automatába, majd az ember mehet amerre lát. Pontosabban ameddig a jegye tart. Az állomás előtt egy kapunál kell bedobni a jegyet, és a kapu másik végén (hogy egy pillanatra se kelljen megszakítani a rohanást) már ki is dobja érvényesítve. Ezt követően, ha az ember megérkezik, a kilépésnél ugyanígy be kell dobni a jegyet, és ha elfogyott a rajta lévő összeg, akkor a gép elnyeli. Ha az ember elszúrná, és továbbmegy, vagy a szükségesnél kevesebbet dob be az automatába (ahogy azt én is tettem), akkor leszállás után egy másik automatánál ki lehet egyenlíteni az összeget.

Minden olajozottan működik, ha a vonat megáll egy piros lámpánál, akkor a vezető bocsánatkérések mellett jelzi, hogy piros lámpába ütköztünk. Kell is a pontosság, mert mikor beérkezik egy vonat, máris megérkezik a peron másik oldalára egy másik, amire átszállást biztosítanak, majd miután mindenki boldog, mindkét vonat megy az útjára. Persze már a vonatban előre szólnak, hogy átszállási lehetőség x perc múlva ide és ide, az akárhányadik vágányról. Bocsánat, hogy ennyit ecsetelem ezt, de mint vonatszerelmes ember nem tudom nem méltányolni ezt a szolgáltatást, ezt a minőséget. Kicsit más, mint amit otthon megszoktunk a MÁV – lekésted, így jártál – fajta gondolkodásmódjával. Persze ez nem csak a MÁV-ra igaz. Persze azt azért hozzá kell tenni, hogy ez a szolgáltatás nem is olcsó, de az árakról majd később.

Nos, hát elindultam a repülőtérről, egy pár kilométeres híd vezet ki az Ószaka-öbölre épített mesterséges szigetről, majd szépen haladunk a városon át. A házak között olyan precízséggel van elvezetve a vasútvonal, hogy már nem is csodálom, hogy japán vezető a microtechnika területén. Ők ezt tanulják az életben is. Kjóbashi nevű állomáson átszálltam a JR járatáról átszálltam a Keihan vonalra. Sajnos minden cégnek saját állomása van, így nem lehet helyben átszállni, bár láttam már olyat, hogy közvetlenül egymás mellé építették őket. Itt se telt többe öt percnél az átszállás. Már nem figyeltem az időt, eleinte csak azért, mert minden más lekötötte a figyelmemet, később pedig azért, mert megéreztem az út fáradalmait. Még egy átszállás volt hátra, itt már cégen belül, így hamar átjutottam, az utolsó állomás Kangecukjó, ahonnan majd valószínűleg iskolába is fogok járni. Még egy kis gyaloglás, megfűszerezve olvasási gyakorlattal, minden cégért el kell olvasni.

Az első benyomások sűrítve – mivel én is sűrítve kaptam: italautomata, kávéautomata, benzinautomata; bal oldali közlekedés, keskeny utcák, kicsi autók, teherautók teleszórva króm, vagy krómszerű idomokkal, hátam mögül orvul támadó biciklisták, jaj már megint rossz irányba forog a fejem, amikor átkelek az úton...

A szállásra való megérkezés nem volt túl izgalmas, fáradtan, izzadtan ledobtam a cuccaimat a szobámban, majd gyorsan lezuhanyoztam. Ezt követően eligazítottak egy közeli ramen boltocskába, ahol ahogy kell, rám üvöltöttek egy jó irrassaimaszét (aki nem ismerné, ajánlom a következő tanulságos kis filmet: http://youtu.be/uiHW2cCK3BI ).

A többiről nem lehet szavakban beszélni, de egy élmény volt. Egyelőre nem csináltam képeket, de még biztos megyek arra. Az erkélyemről látszik egy a sok furcsa dolog közül: a város közepén egy kisebb termőföld egy gyönyörű klasszikus építésű japán házzal.

A napom további részét sétálgatással töltöttem. Bár igen fáradt voltam, de tudtam, hogy ha leülök, vagy neadjisten elfekszem, azonnal elalszom, és fel sem ébredek hajnalig 2-ig. Úgyhogy elindultam gyalog a helyi önkormányzathoz (gyalog majdnem egy órás út), hogy intézzem a lakcímkártyámat. Menet közben megfordultam egy vásárlóutcában, ahol kis boltokban szorgoskodó, a szakmájukat becsülettel, és odaadással végző embereket láttam. Kimonokészítők, halárusok, japán édességboltok, és hasonlók láttán megolvadt a szívem japán része. Az asztala fölött görnyedő fából készült eszközöket kézzel faragó legalább 80 éves bácsi láttán a saját órás nagyapám jutott eszembe, aki szintén addig végezte a mesterségét, ameddig a fizikai korlátai ezt engedték.

További furcsaság az ízek és illatok mássága. Természetesen a pesti utcákról jól ismert ammóniaszag itt nem jellemző, a tisztaság elsődleges. Nem tudom igazán behatárolni az illatokat, kicsit olyan, mintha minden fából és teából lenne. Itt-ott egy kis halszaggal átitatva. Persze a modern városrész csak simán város szagú...

 

Első reggelem Japánban...

Már 5-kor felpattant a szemem, a testem még nem szokta meg a 7 órás átállást. A képen sajnos nem sikerül egészen átadni azt, ahogy a Higasijama (szó szerint Keletihegy) mögött megjelennek az első sugarak. Reggel 9-kor a Kjóto Kjóiku Daigaku (Tanárképző Egyetem) külföldi tanulóival összegyűlve elindultunk az iskolába egy eligazításra. Az iskola – az eligazító tanár szerint – a legtöbb zöld területtel rendelkező egyetem az országban. Valóban, az egész egy nagy erdő, benne pár épülettel. Későbbiekben ide is kívánok csatolni pár képet. Úgy érzem, túl fog tenni a várakozásaimon ez az egy év.

 A mai napom következő állomása az elektronikai szaküzlet... áruház... bevásárlóközpont... minek nevezzem. Három emeletnyi Media Markt, ahol minden van ami kell. Meg is lett minden, ami kell, bár nem kis időbe telt, mire megtaláltam, így is az eladó segítségét kellett kérnem. Ez az üzlet a legnagyobb a városban, közvetlenül a Kjóto torony, valamint a Kjótói vasútállomás mellett. Volt szerencsém megpillantani egy épp kidöcögő sinkanszent is. Itt azért más az élet, modern magas épületek, bár szerencsére nem felhőkarcolók.

Nos, így a végére kicsit lankadt a lendületem, de így is rengeteget írtam, és még legalább ennyit nem tudtam elmondani. Jó éjszakát!