Én és Japán: Bringára fel

Eltelt a második hét is, idő egy újabb jelentésre. A hét nagy fejleménye, hogy végre vettem biciklit, ami nem kicsit könnyíti meg az itteni életet. Nem tudok pontos számokat mondani, de borzalmasan sokan járnak biciklivel, ha mást nem is, legalább a legközelebbi vasútállomásig (mert ugye itt szinte csak a vonat számít tömegközlekedésnek).

Bár van némi rutinom a városi biciklis közlekedésben, az itteni körülmények egészen mások. Nem tudom se azt mondani, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb, egyszerűen csak más. Kezdve a bal oldali közlekedéssel. Szerencsére ez nem csak az autókra vonatkozik, az emberek is balról kerülik meg egymást, a mozgólépcsőn is a bal oldalon állnak meg – azaz mindent fordítva, ahogy azt mi, normális emberek tesszük. Persze itt most én vagyok a nem normális...

Azért azt kell mondjam, hogy viszonylag hamar meg lehet szokni, főleg ha az ember biciklin ül, jobban odafigyel arra, hogy mit csinál. De sajnos a mégsem ennyire egyszerű a helyzet. Minden elvárásom ellenére a biciklis közlekedés közelebb áll a káoszhoz, mint amit a japánoktól várnék. Alapvetően nem jellemzőek a bicikliutak, többségével a járdán a gyalogosokkal együtt folyik a biciklis közlekedés, bár bátrabbak közlekedhetnek az úttesten is. A régebbi városrészekben azonban az utcák borzasztó keskenyek, a járda gyakran csak egy felfestett csík az aszfalton. Gyalogosok és biciklisek egymást kerülgetve szlalomoznak az út szélén, miközben az amúgy nem véletlenül keskenyre szabott autók az út közepén próbálnak valamiképp haladni.

Ezzel szemben van pár igen vonzó jellemzője is az itteni biciklis életnek: a biciklis parkolást szigorú szabályok kötik, csak kijelölt biciklis parkolókban lehet tárolni biciklit. Elsőre talán ijesztőnek hangzik, de valójában szinte mindenhol találni valami parkolót, akár egy bolt parkolójában, akár az iskolában, vagy a vasútállomások közelében, de legutóbb egy plázában találtam ingyenes fedett parkolót. Az ember csak beugrik a városba, ledobja a biciklit, aztán gyalog folytatja az útját, amerre csak akarja.

Az emberek többsége olcsóbb bringát használ, aminek egyik nagy előnye, hogy nem kell félteni, hogy ellopják. Tipikus verzió a női váz, kosár, hátul csomagtartó. Az ilyen biciklik teszik ki körülbelül a kerékpárok 80%-át. Emellett még divatosak a minivelók is, azaz a kiskerekű biciklik. Olyanok, mint a kis Csepel bringák, csak épp újak, és sokfélék – láttam már országúti kormánnyal ellátott típust is. A maradék pedig a mountain bike és az országúti, de ezek tényleg ritkák, vagy legalábbis az emberek nem járnak vele munkába.

A városban sok helyen van kerékpárüzlet, a többségükben használt bringákat is árulnak. Ha az ember használt biciklivel is megelégszik, akkor akár 5000 Yenből is meg tudja úszni a dolgot, de az új gépek 10 000-nél indulnak. Emellett a bicikliboltokban regisztráltatni is kell a drótszamarat, ami további 500 Yen körüli összeget jelent, de van olyan hely, ahol erre nincs szükség.

A biciklivel kapcsolatos tapasztalataim tovább erősítik azt az egyetlen jellemző szót, amit Japánról el tudok mondani: azt, hogy ellentmondásos. Egyszerre rendezett és kaotikus. A következő kép is valamelyest kifejezi az ellentmondásosságot, a természet és a beton együttélése képében.

Az ellentmondásosságok sora azonban nem ér itt véget. Talán már észrevehettétek a képeim között, hogy sokszor a gyönyörű régi épületeket, akár templomokat hálóznak körbe vezetékek, vagy épp mellé épül egy rusnya bevásárlóközpont (a képen épp nem látszik de a Tódaijival szemben egy lepukkant pacsinko szalon áll - aki nem ismerné, valami flipperhez hasonló dolog, de én magam nem próbáltam még) . Nekem szemet szúrnak ezek a jelenségek, de úgy látszik itt megfér együtt a kettő, habár még nem kérdeztem meg az ittenieket, hogy nekik mi a véleményük erről. Persze az, hogy a vezetékeket nem föld alatt vezetik el, tudtommal a földrengések miatt van, míg az egymás nyakára építkezés pedig a természeti adottságok miatt. A rusnya bevásárlóközpontok pedig a kevésbé rusnya bevásárlók miatt vannak, akik – valljuk be őszintén – mi vagyunk.

Apropó bevásárlóközpont, a gyümölcsök egyenként vannak csomagolva, a pénztárnál is szó nélkül adják a szatyrot a vásárolt árú mellé, és én érzem magam rosszul, ha azt mondom, hogy nem kérek. Ezzel szemben, a szemétgyűjtést szigorú szabályok kötik, újrahasznosítható, éghető és nem éghető szemétre kell minden háztartásban szétválogatni a szemetet. Itt a szelektív hulladékgyűjtés nem opció. Mellesleg az utcákon szinte egyáltalán nincs szemetes, leginkább boltok és automaták mellett találhatók csak, úgyhogy az ember kénytelen magával cipelni a saját szemetét, de persze el is dobhatja, amire sajnos szintén láttam már példát.

Két hét elteltével megvoltak a hasfájások, amik valószínűleg az itteni étrendre való átállás jelei (a fenti kép egy illemhelyiség, ha valakinek állt volna össze a kép). Jelentem, most már minden rendben. Elégedett vagyok az itteni étellel, mind minőségben, mind mennyiségben, bár a vegetáriánus életmódomat egy időre felfüggesztettem – egyrészt ahhoz magamnak kéne főznöm, de egyelőre még alig ismerem az itteni alapanyagokat; másrészt meg akarom ismerni az itteni ízeket. Tegnapelőtt voltunk egy jó kis szusibárban, abban a fajtában, ahol az asztalok között egy szalagon mennek körbe a kis tálakon falat szusik, és amit az ember megkíván, csak lekapja a szalagról. Élmény volt, elég sok furcsaságot megkóstoltam, rákot, polipot és még ki tudja mit. Borzalmasan bekajáltam, de mégse volt annyira drága, mint számítottam.

Ha már az ételeknél tartunk, eljutottam arra pontra, hogy hiányoznak az otthoni ízek. Főként a pékárú és az igazi kávé. Itt sajnos amerikai módon csöpögtetős módszerrel főzik a kávét, ami elég lagymatag, de szerencsére elhoztam magammal egy szelet Európát, a jó öreg kotyogós formájában. Miután bevásároltam a szükséges hozzávalókat, a hétvégén végre igazi kávét ittam, azóta is a kávéillat uralja a szobámat. Mennyország! Ma pedig tovább fokozom a hangulatot egy jó spagettival, remélem sikeres lesz.

Hosszú hétvégénk van, a hétfő is szabadnap, így volt időnk egy kicsit világot látni. Volt is mit, mert több fesztivált is rendeztek a városban. Mi csak kettőre mentünk el, az egyik a virágernyő fesztivál, amely Tokugava Hidetada sógun lányának születésnapját ünnepli. A másik a fáklyafesztivál, mely szintén a császári családhoz kötődik, a Dzsinsin lázadás idején Óamanoóji herceg egy fáklyával világította meg az útját, miközben áthaladt a térségen.

A fesztiválok, azaz macurik lényege, hogy a környéken lakók kifejezzék hálájukat a védelmező ősöknek és isteneknek, valamint megmutassák egészségüket. Legtöbbször körbevisznek egy hordozható szentélyt is, ami komoly erőkifejtést igénylő mutatványt jelent. A fesztivál idején jellemző, hogy kis piac települ a szentély köré, ahol mindenféle ételeket árulnak.

A hosszú hétvégét kihasználva elbicikliztünk Udzsi városba is, ami alapvetően teájáról híres, de látnivalókban sem szűkölködik. Sajnos az egyik leginkább vonzó célpontot, a Bjódóint elmulasztottunk, 5 órakor bezárt, és legközelebb csak áprilisban nyitják meg felújítás miatt. Így is maradt azért látnivaló, egy kis hegymászás, de beszéljenek inkább a képek helyettem.