Költözés

Kérem szépen, így kell tapasztalatokat gyűjteni idegen földön. Belevetettük magunkat a japán bürökráciába, és béreltünk egy lakást.

Egy hónappal ezelőtt merült fel az ötlet, hogy a koleszt hátrahagyva egy kényelmesebb helyre költözzünk. Több érv is szólt a kolesz ellen: egyrészt a távolság és a közlekedés nehézkessége, a legközelebbi vasútállomás gyalog nagyjából 20 percnyire van; az ár sem kifejezetten kedvező, bár az alapdíj 22 000 Yen, de erre egy csomó költség rakódik, így mindennel együtt végül inkább 35 000 Yen; a környék sem épp kedvező, a város déli csücskében van, boltok, éttermek - azaz élet - alig található a közelben.

Így indult hát el a vadászat lakásügyben, és viszonylag hamar meg is találtuk az ideális otthont. Kifejezetten japán stílusú ház, a szobák többsége tatamis (japán gyékényszőnyegszerű padlóburkolat). A bejárat alacsonyabban van a lakás többi részénél, itt kényelmesen le lehet venni a cipőt. Természetesen cipőben tilos a mászkálás - már csak azért is, mert felsértheti a tatamit. Az első emeleten egy tágas konyha és étkező kap helyet, mögötte pedig a nappalinak szánt szoba, ami a mi esetünkben hálószobának lett kinevezve. Emellett van még egy kisebb és egy nagyobb szoba, így laknak hárman lányok a földszinten. A fürdő automata, előre megadott hőfokra enged vizet. A wc is automata, ülésmelegítős, zajkeltős, fenékspriccelős. A második emelet a férfi-lakosztály, három nagy és egy kisebb szobával valamint két erkéllyel.

Igazság szerint a költözés lebonyolításának oroszlán részét Tilek és Nick végezte. Egy ingatlan közvetítő cégen keresztül ment az ügyintézés, talán ennek is köszönhetően rengeteg papírral és szerződéssel. A szerződések elolvasása mellesleg az én feladatom volt, talán sejthetitek, hogy japánul sem épp könnyű olvasmány. A körülményeket természetesen tovább nehezítette, hogy mind külföldiek vagyunk, a tartózkodásunk egy évnél rövidebb távú, és még olyan kis apróság, mint hogy nincs pecsételőnk. Ugyanis japánban aláírás helyett pecsétet használnak. A külföldiek esetében a legtöbbször elfogadják az aláírást is, de bizonyos ügyeket csak pecsételővel lehet hitelesíteni.

A következő akadályt a bútorok beszerzése jelentette. A legtöbb japán bérlakásban egyátalán nincs bútor, se hűtő, se mosógép, semmi. Ezeket beszerezni nem egy olcsó dolog, ráadásul 8 hónapra igen nagy pazarlásnak tűnik, ráadásul nem lehet csak úgy kidobni az ilyen eszközöket, az elszállítás ára igen borsos. Talán épp ebből kifolyólag virágoznak a használtárú boltok, ahol felvásárolják az ilyen kiszuperált eszközöket, megjavítják, tisztítják, és viszonylag jó áron eladják. Ilyen boltban szereztünk be tűzhelyet, asztalokat, polcokat. A hűtőt, mosógépet és társait pedig kölcsönözni fogjuk. Azonban a bútorok jelentős részét barátoktól kaptuk, olyan családoktól, akik valamilyen számomra már-már érthetetlen oknál fogva bármilyen ellenszolgáltatás vagy elvárás nélkül segítenek minket. Fütött szőnyegek, kotacük (fütött asztalok), sima asztalok, mikró, vízforraló, evőeszközök, hihetetlen mennyiségben. Ráadásul a költöztetésben is segítettek, két autóval fuvaroztak minket és a holmiainkat az új lakásba.

Így történt hát, hogy ma már a tatamis szobámban, a jó meleg kotacü takarója alá bújva írom a blomat.

Karácsonyi különkiadás

Eljött az idő, hogy folytassam elhanyagolt blogomat. Nem is olyan egyszerű dolog ez a blogírás, mint gondoltam.

Legutóbbi bejegyzésem óta jó sok minden történt, hirtelen nehéz is felidéznem. Voltam erre arra turistáskodni, összebarátkoztam kedves emberekkel, ettem sok finomságot, és megvolt az első fellépésem is japán földön. Nagyjából így:

A téli szünetet és az ösztöndíjból fennmaradt összeget kihasználva megjutalmaztuk magunkat egy kis utazással - félreértés ne essék, a szóhasználat nem királyi többes, hanem a már jól megszokott 6 fős társaság, akikkel ugyanazzal a programmal, ugyanabban az iskolában tanulok. Legfőbb küldetésünk a fürdő volt, valamint hogy japán stílusú szobában tölthessünk egy éjszakát. Ennek eleget téve Isze melletti kis tengerparti városkát, Tobát vettük célba.

Már az odaút is érdekes volt, pénzmegtakarítás címén személyvonattal mentünk, ami egyrészt minden állomásnál megállást, valamint kétszeri átszállást jelent. Az út így nagyjából 3 órát vett igénybe, de a magamfajta vonatszerelmeseknek, ez 3 óra gyönyör. Főként az út második felétől kezdődtek a szépségek, amikor az utunk a hegyeken át vezetett, hosszú kilométereken át tartó alagutak, völgyekben megbúvó falvacskák, sűrű erdők váltották egymást. Iszébe érkezve kicsit körbejártunk, beugrottunk az  Amateraszu Ómikami napisten szentélyébe, az Isze-dzsingűbe. Sintó hagyományok szerint a megújulás jegyében az egész szentélyt 20 évente teljesen újraépítik. A legutóbbi újjáépítés a közelmúltban, 2013-ban történt, a feljegyzések szerint ez a 62-dik.

Azt hiszem érdemes elgondolkozni rajta, mit is jelent ez a gondolkodásmód. Az anyagi formát öltött szentély csak hordozója az igazi értéknek, és bár nagy jelentőséggel bír, a mulandóságot így sem tudja elkerülni. Nincs szükség görcsös ragaszkodásra, a régiségek mumifikálására, hanem követni kell a dolgok rendjét.

Egy ilyen magasröptű gondolatsor után jól esik kicsit visszatérni a gyermeki világba, ami számomra az utazás következő eseménye, vonatozás ezzel a kis egy-szerelvényes vonattal. Ez a kis járgány óránként egyszer közlekedik Isze és Toba között, mindössze 17 perces menetidővel, és korántsem kielégítő számú utassal. Valószínűleg nem sokan tudnak együttérezni velem, de számomra igen kellemes, már-már idillikus élményt nyújt, ahogy végigdöcögünk a tengerparton.


Toba egy igen kicsi városka, bevétele főként halászatból, gyöngyhalásztból és turizmusból áll. A város tele van hotelekkel, egyik sem épp olcsó, de az tenger közvetlen közelében épült igazán luxus hotelekben egy éjszaka akár 20 ezer yenbe is kerülhet (megközelítőleg 45 000 Ft). A mi hotelünk ára ennél jóval szerényebb volt, ám a kilátás és a szolgáltatás itt sem nevezhető szegényesnek.

Ilyen körülmények között tengettünk el egy éjszakát. A hotelhez két fürdő is tartozik, egy beltéri, óriási üvegablakokkal, amin át a fentihez hasonló kilátás nyílt, valamint egy kültéri, amit a kerten át kis lépőköveken lehet megközelíteni. Természetesen mindkét fürdőben japán stílusban, fürdőruha nélkül szokás igénybe venni.

A fürdőzés fáradalmait egy bőséges japán vacsorával zártuk, természetesen helyi specialitásokkal, többek között iszei homárral - őszintén szólva az ételek feléről fogalmam nem volt, hogy micsoda.

Másnap, hogy tovább fokozzuk a gyönyöröket, kihajóztunk a tengerre. A tobai vasútállomás közelében akadtunk rá - pontosabban akadt ránk - egy bár kissé szakadtas ruhájú, de tekintetéből ítélve szimpatikus hajóskapitányra. A hajója külleméhez hasonlóan kicsit ütött kopott, de ez egyátalán nem vont le semmit a élményből.

Bár a szél jeges, a sirályok pedig pofátlanul igénylik a jussukat, de megéri tűrni a nehézségeket, a kilátás kárpótol mindenért. Az egész olyan, mintha szándékosan komponálták volna meg, a tenger irreálisan kék, egyszerűen szavakba önthetetlen.

Szívem szerint az összes tengerről készített képet feltölteném.

A hazaútról egy szóban: kalandos. Sikerült felszállnunk egy olyan vonatra, aminek a végállomása egy kietlen hegyek közti állomás volt. Nem hogy utasok, dolgozók se voltak, egy lélek se. Mindennek ellenére a hangosbemondó rendületlenül előrejelezte az meg nem álló vonatokat. Nem csodálom, hogy japánban dívik a horror, az ilyen helyek megindítják az ember fantáziáját.

Nos, hát ennyi volna mára! Bár mindkettővel megkéstem, de azért kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! Igyekszem mihamarabb újra jelentkezni!