Költözés

Kérem szépen, így kell tapasztalatokat gyűjteni idegen földön. Belevetettük magunkat a japán bürökráciába, és béreltünk egy lakást.

Egy hónappal ezelőtt merült fel az ötlet, hogy a koleszt hátrahagyva egy kényelmesebb helyre költözzünk. Több érv is szólt a kolesz ellen: egyrészt a távolság és a közlekedés nehézkessége, a legközelebbi vasútállomás gyalog nagyjából 20 percnyire van; az ár sem kifejezetten kedvező, bár az alapdíj 22 000 Yen, de erre egy csomó költség rakódik, így mindennel együtt végül inkább 35 000 Yen; a környék sem épp kedvező, a város déli csücskében van, boltok, éttermek - azaz élet - alig található a közelben.

Így indult hát el a vadászat lakásügyben, és viszonylag hamar meg is találtuk az ideális otthont. Kifejezetten japán stílusú ház, a szobák többsége tatamis (japán gyékényszőnyegszerű padlóburkolat). A bejárat alacsonyabban van a lakás többi részénél, itt kényelmesen le lehet venni a cipőt. Természetesen cipőben tilos a mászkálás - már csak azért is, mert felsértheti a tatamit. Az első emeleten egy tágas konyha és étkező kap helyet, mögötte pedig a nappalinak szánt szoba, ami a mi esetünkben hálószobának lett kinevezve. Emellett van még egy kisebb és egy nagyobb szoba, így laknak hárman lányok a földszinten. A fürdő automata, előre megadott hőfokra enged vizet. A wc is automata, ülésmelegítős, zajkeltős, fenékspriccelős. A második emelet a férfi-lakosztály, három nagy és egy kisebb szobával valamint két erkéllyel.

Igazság szerint a költözés lebonyolításának oroszlán részét Tilek és Nick végezte. Egy ingatlan közvetítő cégen keresztül ment az ügyintézés, talán ennek is köszönhetően rengeteg papírral és szerződéssel. A szerződések elolvasása mellesleg az én feladatom volt, talán sejthetitek, hogy japánul sem épp könnyű olvasmány. A körülményeket természetesen tovább nehezítette, hogy mind külföldiek vagyunk, a tartózkodásunk egy évnél rövidebb távú, és még olyan kis apróság, mint hogy nincs pecsételőnk. Ugyanis japánban aláírás helyett pecsétet használnak. A külföldiek esetében a legtöbbször elfogadják az aláírást is, de bizonyos ügyeket csak pecsételővel lehet hitelesíteni.

A következő akadályt a bútorok beszerzése jelentette. A legtöbb japán bérlakásban egyátalán nincs bútor, se hűtő, se mosógép, semmi. Ezeket beszerezni nem egy olcsó dolog, ráadásul 8 hónapra igen nagy pazarlásnak tűnik, ráadásul nem lehet csak úgy kidobni az ilyen eszközöket, az elszállítás ára igen borsos. Talán épp ebből kifolyólag virágoznak a használtárú boltok, ahol felvásárolják az ilyen kiszuperált eszközöket, megjavítják, tisztítják, és viszonylag jó áron eladják. Ilyen boltban szereztünk be tűzhelyet, asztalokat, polcokat. A hűtőt, mosógépet és társait pedig kölcsönözni fogjuk. Azonban a bútorok jelentős részét barátoktól kaptuk, olyan családoktól, akik valamilyen számomra már-már érthetetlen oknál fogva bármilyen ellenszolgáltatás vagy elvárás nélkül segítenek minket. Fütött szőnyegek, kotacük (fütött asztalok), sima asztalok, mikró, vízforraló, evőeszközök, hihetetlen mennyiségben. Ráadásul a költöztetésben is segítettek, két autóval fuvaroztak minket és a holmiainkat az új lakásba.

Így történt hát, hogy ma már a tatamis szobámban, a jó meleg kotacü takarója alá bújva írom a blomat.

Karácsonyi különkiadás

Eljött az idő, hogy folytassam elhanyagolt blogomat. Nem is olyan egyszerű dolog ez a blogírás, mint gondoltam.

Legutóbbi bejegyzésem óta jó sok minden történt, hirtelen nehéz is felidéznem. Voltam erre arra turistáskodni, összebarátkoztam kedves emberekkel, ettem sok finomságot, és megvolt az első fellépésem is japán földön. Nagyjából így:

A téli szünetet és az ösztöndíjból fennmaradt összeget kihasználva megjutalmaztuk magunkat egy kis utazással - félreértés ne essék, a szóhasználat nem királyi többes, hanem a már jól megszokott 6 fős társaság, akikkel ugyanazzal a programmal, ugyanabban az iskolában tanulok. Legfőbb küldetésünk a fürdő volt, valamint hogy japán stílusú szobában tölthessünk egy éjszakát. Ennek eleget téve Isze melletti kis tengerparti városkát, Tobát vettük célba.

Már az odaút is érdekes volt, pénzmegtakarítás címén személyvonattal mentünk, ami egyrészt minden állomásnál megállást, valamint kétszeri átszállást jelent. Az út így nagyjából 3 órát vett igénybe, de a magamfajta vonatszerelmeseknek, ez 3 óra gyönyör. Főként az út második felétől kezdődtek a szépségek, amikor az utunk a hegyeken át vezetett, hosszú kilométereken át tartó alagutak, völgyekben megbúvó falvacskák, sűrű erdők váltották egymást. Iszébe érkezve kicsit körbejártunk, beugrottunk az  Amateraszu Ómikami napisten szentélyébe, az Isze-dzsingűbe. Sintó hagyományok szerint a megújulás jegyében az egész szentélyt 20 évente teljesen újraépítik. A legutóbbi újjáépítés a közelmúltban, 2013-ban történt, a feljegyzések szerint ez a 62-dik.

Azt hiszem érdemes elgondolkozni rajta, mit is jelent ez a gondolkodásmód. Az anyagi formát öltött szentély csak hordozója az igazi értéknek, és bár nagy jelentőséggel bír, a mulandóságot így sem tudja elkerülni. Nincs szükség görcsös ragaszkodásra, a régiségek mumifikálására, hanem követni kell a dolgok rendjét.

Egy ilyen magasröptű gondolatsor után jól esik kicsit visszatérni a gyermeki világba, ami számomra az utazás következő eseménye, vonatozás ezzel a kis egy-szerelvényes vonattal. Ez a kis járgány óránként egyszer közlekedik Isze és Toba között, mindössze 17 perces menetidővel, és korántsem kielégítő számú utassal. Valószínűleg nem sokan tudnak együttérezni velem, de számomra igen kellemes, már-már idillikus élményt nyújt, ahogy végigdöcögünk a tengerparton.


Toba egy igen kicsi városka, bevétele főként halászatból, gyöngyhalásztból és turizmusból áll. A város tele van hotelekkel, egyik sem épp olcsó, de az tenger közvetlen közelében épült igazán luxus hotelekben egy éjszaka akár 20 ezer yenbe is kerülhet (megközelítőleg 45 000 Ft). A mi hotelünk ára ennél jóval szerényebb volt, ám a kilátás és a szolgáltatás itt sem nevezhető szegényesnek.

Ilyen körülmények között tengettünk el egy éjszakát. A hotelhez két fürdő is tartozik, egy beltéri, óriási üvegablakokkal, amin át a fentihez hasonló kilátás nyílt, valamint egy kültéri, amit a kerten át kis lépőköveken lehet megközelíteni. Természetesen mindkét fürdőben japán stílusban, fürdőruha nélkül szokás igénybe venni.

A fürdőzés fáradalmait egy bőséges japán vacsorával zártuk, természetesen helyi specialitásokkal, többek között iszei homárral - őszintén szólva az ételek feléről fogalmam nem volt, hogy micsoda.

Másnap, hogy tovább fokozzuk a gyönyöröket, kihajóztunk a tengerre. A tobai vasútállomás közelében akadtunk rá - pontosabban akadt ránk - egy bár kissé szakadtas ruhájú, de tekintetéből ítélve szimpatikus hajóskapitányra. A hajója külleméhez hasonlóan kicsit ütött kopott, de ez egyátalán nem vont le semmit a élményből.

Bár a szél jeges, a sirályok pedig pofátlanul igénylik a jussukat, de megéri tűrni a nehézségeket, a kilátás kárpótol mindenért. Az egész olyan, mintha szándékosan komponálták volna meg, a tenger irreálisan kék, egyszerűen szavakba önthetetlen.

Szívem szerint az összes tengerről készített képet feltölteném.

A hazaútról egy szóban: kalandos. Sikerült felszállnunk egy olyan vonatra, aminek a végállomása egy kietlen hegyek közti állomás volt. Nem hogy utasok, dolgozók se voltak, egy lélek se. Mindennek ellenére a hangosbemondó rendületlenül előrejelezte az meg nem álló vonatokat. Nem csodálom, hogy japánban dívik a horror, az ilyen helyek megindítják az ember fantáziáját.

Nos, hát ennyi volna mára! Bár mindkettővel megkéstem, de azért kellemes ünnepeket kívánok mindenkinek! Igyekszem mihamarabb újra jelentkezni!

Ószaka

A hétvégén Ószakában jártunk. Kjótohoz elég közel van, az út nem vesz igénybe többet egy óránál, és nem is kifejezetten drága. De azt kell mondjam, hogy engem nem fogott meg. Egyáltalán nem rossz hely, inkább azt mondanám, hogy nem hozzám illik. Modern nagyváros, csillog-villog, nyüzsög, de fél nap után már hiányzott Kjóto otthonossága – mondhatni honvágyam támadt. Kjóto utcáit járva az ember lépten-nyomon szentélyekbe, régi lakóházakba, folyókba, patakokba, parkokba botlik.

Jelentem, Japánban való tartózkodásom óta először találkoztam hajléktalannal. Úgy látszik, egy nagyvárosból ez sem hiányozhat.

Ószaka Japán legnépesebb városainak egyike. Kikötőváros lévén régóta a kereskedelem egyik központja, ami meghatározza az ószakai nyelvjárást, és valószínűleg az itt élők személyiségét is. Az itteni nyelv pörgős, rengeteg rövidítéssel, és a tradicionális kjótoihoz képest nyersebb kifejezésekkel – a piacon nem lehet udvariaskodni.

Azért beszélek „tradícionális kjótoiról”, mert a pár évtizede még pregnánsan megkülönböztethető nyelvjárás mára már kezd összeolvadni, többnyire a ószakai nyelvjárás javára. Az általam tradicionális kjótoinak nevezett nyelvjárás, bár sok közös pontot mutat az ószakaival, ahhoz képest jóval lágyabb, udvariasabb – nem is csoda, hiszen hosszú időn keresztül Kjóto volt a japán császár lakhelye és egyben japán fővárosa. Azonban úgy tűnik, hogy a mai világban nem sok helye van egy ilyen elegáns nyelvezetnek.


Azért Ószakában is bőven akad látnivaló egy magamfajta válogatós embernek is, és azért meg kell valljam, nem voltam még ilyen nagy városban, úgyhogy élveztem. Spórolás gyanánt metró helyett legyalogoltam a lábam, és edzettem egy kicsit a tájékozódóképességemet. Most hogy a világ másik feléig eljutottam, valahogy úgy érzem, hogy nem nagyon tudok eltévedni, úgyhogy igen magabiztosan sétálgatok erre arra térkép nélkül is – eddig komolyabb gond nélkül. Szerencsére itt nincs nyolcker, nincsenek vérebek, úgyhogy a biztonság miatt sem kell aggódnom.

Születésnap - evészet és ivászat

Mire észbe kaptam volna, letelt egy hónap az itteni életemből. Mellesleg születésnapom is volt, csak hogy duplán érezzem az idő múlását. Hogy egy japán mondással éljek: Kóin ja no gotosi (光陰矢のごとし), azaz a napok és éjszakák, a nyílvesszőhöz hasonlatosak. De még mielőtt átmennék a mulandóságon siránkozó Heian kori költőnőbe...

A születésnapomat a Mukaidzsima rokunin (mukaidzsimai hatok) elnevezésű bűnbandával töltöttem (balról jobbra: Nick (thai), Berna (török), Yuta (indonéz), én, Tilek (kirgiz), Minmin (thai). A Mukaidzsima kollégiumban lakó hozzám hasonlóan állami ösztöndíjasokkal szinte már egy családdá nőttünk össze – mellesleg én érdemeltem ki a papa szerepet. Szinte minden nap valaki főz valami vacsorát, táj, kirgiz, török, vagy épp olasz kaját (hát igen, inkább főzök spagettit, mint pacalpörköltet). Együtt megyünk mindenhova, az óráink is közösek.

Születésnapom alkalmával egy óriási evészetet rendeztünk a már korábban is említett kaitenzusi, azaz forgó szusi étteremben, ahol az ember csak lekapja a szalagról a megkívánt remeket, majd a végén összegzik a tálcák számát. Ez alkalommal 90 tálcányi szusit sikerült hatunknak elintézni, nem is kell mondjam, eléggé nehézkes volt utána hazasétálni. A buli folytatásaként tortával köszöntöttek fel, majd pedig helyi főzetű szakét ittunk – be kell valljam, elsőre nem ízlett, de felmelegítve már sokkal jobb. Viszont a japán sör valami borzalmasan finom. Általánosabb a 3 dl-es dobozos kiszerelés, ami szerintem sokkal jobb, mint a fél literes, nem megy ki belőle a szénsav, mire a végére érek, és nem is túl sok.

Az ételeket is sikerült megszeretnem, bár biztos vagyok benne, hogy az emésztőrendszernek nem kis problémát jelent az átállás. Otthon mindennapos volt a kenyér reggelire és vacsorára, de napközben is lecsúszott pár péksütemény. Itt a péksütemények ára magasabb, és teljesen más, mint otthon. A kenyér közel sem jár ahhoz, amit otthon megszoktam, közelebb jár a kalácshoz. Én inkább a helyi körülményekhez való igazodást látom előrevezetőnek, így a napomat rizzsel kezdem, majd a folytatásban is, minden étkezéshez egy tál rizst is eszek – ahogy itt szokás. Nem véletlen, hogy japánul a reggelit „reggeli rizsnek”, az ebédet „déli rizsnek”, a vacsorát pedig „esti rizsnek” hívják. Mellesleg az itteni rizs sokkal finomabb, mint az otthoni.

Gasztrokalandozásaim során a korábban említett szusi bárban mindent összezabáltam, nyers halat, polipot, ikrát, de később megismertettek sokak rémével is, a nattóval. A nattó, azaz erjesztett szójabab küllemre úgy néz ki, mint egy kihányt babfőzelék, kicsit zöldes nyálkás, úgy is mondhatnánk, hogy undorító. Szaga az erjesztett sajtokéhoz hasonló. Sok japán sem bírja megenni, de számomra kellemes csalódást okozott, ráadásul igen olcsó, úgyhogy annyira rákaptam, hogy azóta minden nap ezt eszem reggelire – természetesen rizs mellé. Az a gyanúm, hogy helyreállítja a bélflórát, pontosabban egy a helyi körülményekre szabott baktériumcsomaggal lát el, úgyhogy szívből ajánlom mindenkinek, aki egy hétnél többet kíván tartózkodni Japánban.

Végre megérkezett ide is az ősz, kellemes pulóveres idővel, talán tájfun se jön már több. Bár mint megtudtam, az idei év elég szokatlan volt, a nyár jócskán elhúzódott, és a tájfunok se szoktak ilyen erősek lenni. Megérkezésem előtt egy tájfun hozta bő esőzések miatt Kjóto folyói megáradtak, és komoly problémákat okoztak. Talán két hétre rá, egy Tókjó melletti szigetet ért szokatlan mennyiségű esőzés, földcsuszamlást okozva. De hogy fokozzam a szörnyűségeket, a minap én is borzalmasan eláztam, és a majd két napig száradtak a ruháim. Valószínűleg mindez a klímaváltozásnak tudható be, és a következő években csak rosszabb lesz a helyzet.

Japánban a szakura virágok csodálásán túl az őszi vörösődő levelek (kójó　紅葉) is hasonló látványosságnak számít. Sok helyen szándékosan olyan fákat ültettek, amiknek a levelei élénk vörössé válnak. A levelek most még épp csak elkezdtek elszíneződni, de a következő egy hónapban én is részese lehetek ennek a látványnak.

További képek továbbra is elérhetők itt:

https://plus.google.com/photos/113459531635781137460/albums/5891151009947646577

A legutóbbi fesztiválon annyi képet készíttem, hogy külön albumba rendeztem őket:
https://plus.google.com/photos/113459531635781137460/albums/5937568092414745377

U.I.: Basszus, egyre nehezebb magyarul írni, folyton japán szavak jutnak az eszembe.

Bringára fel

Eltelt a második hét is, idő egy újabb jelentésre. A hét nagy fejleménye, hogy végre vettem biciklit, ami nem kicsit könnyíti meg az itteni életet. Nem tudok pontos számokat mondani, de borzalmasan sokan járnak biciklivel, ha mást nem is, legalább a legközelebbi vasútállomásig (mert ugye itt szinte csak a vonat számít tömegközlekedésnek).

Bár van némi rutinom a városi biciklis közlekedésben, az itteni körülmények egészen mások. Nem tudom se azt mondani, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb, egyszerűen csak más. Kezdve a bal oldali közlekedéssel. Szerencsére ez nem csak az autókra vonatkozik, az emberek is balról kerülik meg egymást, a mozgólépcsőn is a bal oldalon állnak meg – azaz mindent fordítva, ahogy azt mi, normális emberek tesszük. Persze itt most én vagyok a nem normális...

Azért azt kell mondjam, hogy viszonylag hamar meg lehet szokni, főleg ha az ember biciklin ül, jobban odafigyel arra, hogy mit csinál. De sajnos a mégsem ennyire egyszerű a helyzet. Minden elvárásom ellenére a biciklis közlekedés közelebb áll a káoszhoz, mint amit a japánoktól várnék. Alapvetően nem jellemzőek a bicikliutak, többségével a járdán a gyalogosokkal együtt folyik a biciklis közlekedés, bár bátrabbak közlekedhetnek az úttesten is. A régebbi városrészekben azonban az utcák borzasztó keskenyek, a járda gyakran csak egy felfestett csík az aszfalton. Gyalogosok és biciklisek egymást kerülgetve szlalomoznak az út szélén, miközben az amúgy nem véletlenül keskenyre szabott autók az út közepén próbálnak valamiképp haladni.

Ezzel szemben van pár igen vonzó jellemzője is az itteni biciklis életnek: a biciklis parkolást szigorú szabályok kötik, csak kijelölt biciklis parkolókban lehet tárolni biciklit. Elsőre talán ijesztőnek hangzik, de valójában szinte mindenhol találni valami parkolót, akár egy bolt parkolójában, akár az iskolában, vagy a vasútállomások közelében, de legutóbb egy plázában találtam ingyenes fedett parkolót. Az ember csak beugrik a városba, ledobja a biciklit, aztán gyalog folytatja az útját, amerre csak akarja.

Az emberek többsége olcsóbb bringát használ, aminek egyik nagy előnye, hogy nem kell félteni, hogy ellopják. Tipikus verzió a női váz, kosár, hátul csomagtartó. Az ilyen biciklik teszik ki körülbelül a kerékpárok 80%-át. Emellett még divatosak a minivelók is, azaz a kiskerekű biciklik. Olyanok, mint a kis Csepel bringák, csak épp újak, és sokfélék – láttam már országúti kormánnyal ellátott típust is. A maradék pedig a mountain bike és az országúti, de ezek tényleg ritkák, vagy legalábbis az emberek nem járnak vele munkába.

A városban sok helyen van kerékpárüzlet, a többségükben használt bringákat is árulnak. Ha az ember használt biciklivel is megelégszik, akkor akár 5000 Yenből is meg tudja úszni a dolgot, de az új gépek 10 000-nél indulnak. Emellett a bicikliboltokban regisztráltatni is kell a drótszamarat, ami további 500 Yen körüli összeget jelent, de van olyan hely, ahol erre nincs szükség.

A biciklivel kapcsolatos tapasztalataim tovább erősítik azt az egyetlen jellemző szót, amit Japánról el tudok mondani: azt, hogy ellentmondásos. Egyszerre rendezett és kaotikus. A következő kép is valamelyest kifejezi az ellentmondásosságot, a természet és a beton együttélése képében.

Az ellentmondásosságok sora azonban nem ér itt véget. Talán már észrevehettétek a képeim között, hogy sokszor a gyönyörű régi épületeket, akár templomokat hálóznak körbe vezetékek, vagy épp mellé épül egy rusnya bevásárlóközpont (a képen épp nem látszik de a Tódaijival szemben egy lepukkant pacsinko szalon áll - aki nem ismerné, valami flipperhez hasonló dolog, de én magam nem próbáltam még) . Nekem szemet szúrnak ezek a jelenségek, de úgy látszik itt megfér együtt a kettő, habár még nem kérdeztem meg az ittenieket, hogy nekik mi a véleményük erről. Persze az, hogy a vezetékeket nem föld alatt vezetik el, tudtommal a földrengések miatt van, míg az egymás nyakára építkezés pedig a természeti adottságok miatt. A rusnya bevásárlóközpontok pedig a kevésbé rusnya bevásárlók miatt vannak, akik – valljuk be őszintén – mi vagyunk.

Apropó bevásárlóközpont, a gyümölcsök egyenként vannak csomagolva, a pénztárnál is szó nélkül adják a szatyrot a vásárolt árú mellé, és én érzem magam rosszul, ha azt mondom, hogy nem kérek. Ezzel szemben, a szemétgyűjtést szigorú szabályok kötik, újrahasznosítható, éghető és nem éghető szemétre kell minden háztartásban szétválogatni a szemetet. Itt a szelektív hulladékgyűjtés nem opció. Mellesleg az utcákon szinte egyáltalán nincs szemetes, leginkább boltok és automaták mellett találhatók csak, úgyhogy az ember kénytelen magával cipelni a saját szemetét, de persze el is dobhatja, amire sajnos szintén láttam már példát.

Két hét elteltével megvoltak a hasfájások, amik valószínűleg az itteni étrendre való átállás jelei (a fenti kép egy illemhelyiség, ha valakinek állt volna össze a kép). Jelentem, most már minden rendben. Elégedett vagyok az itteni étellel, mind minőségben, mind mennyiségben, bár a vegetáriánus életmódomat egy időre felfüggesztettem – egyrészt ahhoz magamnak kéne főznöm, de egyelőre még alig ismerem az itteni alapanyagokat; másrészt meg akarom ismerni az itteni ízeket. Tegnapelőtt voltunk egy jó kis szusibárban, abban a fajtában, ahol az asztalok között egy szalagon mennek körbe a kis tálakon falat szusik, és amit az ember megkíván, csak lekapja a szalagról. Élmény volt, elég sok furcsaságot megkóstoltam, rákot, polipot és még ki tudja mit. Borzalmasan bekajáltam, de mégse volt annyira drága, mint számítottam.

Ha már az ételeknél tartunk, eljutottam arra pontra, hogy hiányoznak az otthoni ízek. Főként a pékárú és az igazi kávé. Itt sajnos amerikai módon csöpögtetős módszerrel főzik a kávét, ami elég lagymatag, de szerencsére elhoztam magammal egy szelet Európát, a jó öreg kotyogós formájában. Miután bevásároltam a szükséges hozzávalókat, a hétvégén végre igazi kávét ittam, azóta is a kávéillat uralja a szobámat. Mennyország!  Ma pedig tovább fokozom a hangulatot egy jó spagettival, remélem sikeres lesz.

Hosszú hétvégénk van, a hétfő is szabadnap, így volt időnk egy kicsit világot látni. Volt is mit, mert több fesztivált is rendeztek a városban. Mi csak kettőre mentünk el, az egyik a virágernyő fesztivál, amely Tokugava Hidetada sógun lányának születésnapját ünnepli. A másik a fáklyafesztivál, mely szintén a császári családhoz kötődik, a Dzsinsin lázadás idején Óamanoóji herceg egy fáklyával világította meg az útját, miközben áthaladt a térségen.

A fesztiválok, azaz macurik lényege, hogy a környéken lakók kifejezzék hálájukat a védelmező ősöknek és isteneknek, valamint megmutassák egészségüket. Legtöbbször körbevisznek egy hordozható szentélyt is, ami komoly erőkifejtést igénylő mutatványt jelent. A fesztivál idején jellemző, hogy kis piac települ a szentély köré, ahol mindenféle ételeket árulnak.

A hosszú hétvégét kihasználva elbicikliztünk Udzsi városba is, ami alapvetően teájáról híres, de látnivalókban sem szűkölködik. Sajnos az egyik leginkább vonzó célpontot, a Bjódóint elmulasztottunk, 5 órakor bezárt, és legközelebb csak áprilisban nyitják meg felújítás miatt. Így is maradt azért látnivaló, egy kis hegymászás, de beszéljenek inkább a képek helyettem.

A kimaradt képeket itt megtaláljátok:

https://plus.google.com/photos/113459531635781137460/albums/5891151009947646577?authkey=CJqYhLmu39nKwAE