Születésnap - evészet és ivászat

Mire észbe kaptam volna, letelt egy hónap az itteni életemből. Mellesleg születésnapom is volt, csak hogy duplán érezzem az idő múlását. Hogy egy japán mondással éljek: Kóin ja no gotosi (光陰矢のごとし), azaz a napok és éjszakák, a nyílvesszőhöz hasonlatosak. De még mielőtt átmennék a mulandóságon siránkozó Heian kori költőnőbe...

A születésnapomat a Mukaidzsima rokunin (mukaidzsimai hatok) elnevezésű bűnbandával töltöttem (balról jobbra: Nick (thai), Berna (török), Yuta (indonéz), én, Tilek (kirgiz), Minmin (thai). A Mukaidzsima kollégiumban lakó hozzám hasonlóan állami ösztöndíjasokkal szinte már egy családdá nőttünk össze – mellesleg én érdemeltem ki a papa szerepet. Szinte minden nap valaki főz valami vacsorát, táj, kirgiz, török, vagy épp olasz kaját (hát igen, inkább főzök spagettit, mint pacalpörköltet). Együtt megyünk mindenhova, az óráink is közösek.

Születésnapom alkalmával egy óriási evészetet rendeztünk a már korábban is említett kaitenzusi, azaz forgó szusi étteremben, ahol az ember csak lekapja a szalagról a megkívánt remeket, majd a végén összegzik a tálcák számát. Ez alkalommal 90 tálcányi szusit sikerült hatunknak elintézni, nem is kell mondjam, eléggé nehézkes volt utána hazasétálni. A buli folytatásaként tortával köszöntöttek fel, majd pedig helyi főzetű szakét ittunk – be kell valljam, elsőre nem ízlett, de felmelegítve már sokkal jobb. Viszont a japán sör valami borzalmasan finom. Általánosabb a 3 dl-es dobozos kiszerelés, ami szerintem sokkal jobb, mint a fél literes, nem megy ki belőle a szénsav, mire a végére érek, és nem is túl sok.

Az ételeket is sikerült megszeretnem, bár biztos vagyok benne, hogy az emésztőrendszernek nem kis problémát jelent az átállás. Otthon mindennapos volt a kenyér reggelire és vacsorára, de napközben is lecsúszott pár péksütemény. Itt a péksütemények ára magasabb, és teljesen más, mint otthon. A kenyér közel sem jár ahhoz, amit otthon megszoktam, közelebb jár a kalácshoz. Én inkább a helyi körülményekhez való igazodást látom előrevezetőnek, így a napomat rizzsel kezdem, majd a folytatásban is, minden étkezéshez egy tál rizst is eszek – ahogy itt szokás. Nem véletlen, hogy japánul a reggelit „reggeli rizsnek”, az ebédet „déli rizsnek”, a vacsorát pedig „esti rizsnek” hívják. Mellesleg az itteni rizs sokkal finomabb, mint az otthoni.

Gasztrokalandozásaim során a korábban említett szusi bárban mindent összezabáltam, nyers halat, polipot, ikrát, de később megismertettek sokak rémével is, a nattóval. A nattó, azaz erjesztett szójabab küllemre úgy néz ki, mint egy kihányt babfőzelék, kicsit zöldes nyálkás, úgy is mondhatnánk, hogy undorító. Szaga az erjesztett sajtokéhoz hasonló. Sok japán sem bírja megenni, de számomra kellemes csalódást okozott, ráadásul igen olcsó, úgyhogy annyira rákaptam, hogy azóta minden nap ezt eszem reggelire – természetesen rizs mellé. Az a gyanúm, hogy helyreállítja a bélflórát, pontosabban egy a helyi körülményekre szabott baktériumcsomaggal lát el, úgyhogy szívből ajánlom mindenkinek, aki egy hétnél többet kíván tartózkodni Japánban.

Végre megérkezett ide is az ősz, kellemes pulóveres idővel, talán tájfun se jön már több. Bár mint megtudtam, az idei év elég szokatlan volt, a nyár jócskán elhúzódott, és a tájfunok se szoktak ilyen erősek lenni. Megérkezésem előtt egy tájfun hozta bő esőzések miatt Kjóto folyói megáradtak, és komoly problémákat okoztak. Talán két hétre rá, egy Tókjó melletti szigetet ért szokatlan mennyiségű esőzés, földcsuszamlást okozva. De hogy fokozzam a szörnyűségeket, a minap én is borzalmasan eláztam, és a majd két napig száradtak a ruháim. Valószínűleg mindez a klímaváltozásnak tudható be, és a következő években csak rosszabb lesz a helyzet.

Japánban a szakura virágok csodálásán túl az őszi vörösődő levelek (kójó　紅葉) is hasonló látványosságnak számít. Sok helyen szándékosan olyan fákat ültettek, amiknek a levelei élénk vörössé válnak. A levelek most még épp csak elkezdtek elszíneződni, de a következő egy hónapban én is részese lehetek ennek a látványnak.

További képek továbbra is elérhetők itt:

https://plus.google.com/photos/113459531635781137460/albums/5891151009947646577

A legutóbbi fesztiválon annyi képet készíttem, hogy külön albumba rendeztem őket:
https://plus.google.com/photos/113459531635781137460/albums/5937568092414745377

U.I.: Basszus, egyre nehezebb magyarul írni, folyton japán szavak jutnak az eszembe.

Bringára fel

Eltelt a második hét is, idő egy újabb jelentésre. A hét nagy fejleménye, hogy végre vettem biciklit, ami nem kicsit könnyíti meg az itteni életet. Nem tudok pontos számokat mondani, de borzalmasan sokan járnak biciklivel, ha mást nem is, legalább a legközelebbi vasútállomásig (mert ugye itt szinte csak a vonat számít tömegközlekedésnek).

Bár van némi rutinom a városi biciklis közlekedésben, az itteni körülmények egészen mások. Nem tudom se azt mondani, hogy jobb, se azt, hogy rosszabb, egyszerűen csak más. Kezdve a bal oldali közlekedéssel. Szerencsére ez nem csak az autókra vonatkozik, az emberek is balról kerülik meg egymást, a mozgólépcsőn is a bal oldalon állnak meg – azaz mindent fordítva, ahogy azt mi, normális emberek tesszük. Persze itt most én vagyok a nem normális...

Azért azt kell mondjam, hogy viszonylag hamar meg lehet szokni, főleg ha az ember biciklin ül, jobban odafigyel arra, hogy mit csinál. De sajnos a mégsem ennyire egyszerű a helyzet. Minden elvárásom ellenére a biciklis közlekedés közelebb áll a káoszhoz, mint amit a japánoktól várnék. Alapvetően nem jellemzőek a bicikliutak, többségével a járdán a gyalogosokkal együtt folyik a biciklis közlekedés, bár bátrabbak közlekedhetnek az úttesten is. A régebbi városrészekben azonban az utcák borzasztó keskenyek, a járda gyakran csak egy felfestett csík az aszfalton. Gyalogosok és biciklisek egymást kerülgetve szlalomoznak az út szélén, miközben az amúgy nem véletlenül keskenyre szabott autók az út közepén próbálnak valamiképp haladni.

Ezzel szemben van pár igen vonzó jellemzője is az itteni biciklis életnek: a biciklis parkolást szigorú szabályok kötik, csak kijelölt biciklis parkolókban lehet tárolni biciklit. Elsőre talán ijesztőnek hangzik, de valójában szinte mindenhol találni valami parkolót, akár egy bolt parkolójában, akár az iskolában, vagy a vasútállomások közelében, de legutóbb egy plázában találtam ingyenes fedett parkolót. Az ember csak beugrik a városba, ledobja a biciklit, aztán gyalog folytatja az útját, amerre csak akarja.

Az emberek többsége olcsóbb bringát használ, aminek egyik nagy előnye, hogy nem kell félteni, hogy ellopják. Tipikus verzió a női váz, kosár, hátul csomagtartó. Az ilyen biciklik teszik ki körülbelül a kerékpárok 80%-át. Emellett még divatosak a minivelók is, azaz a kiskerekű biciklik. Olyanok, mint a kis Csepel bringák, csak épp újak, és sokfélék – láttam már országúti kormánnyal ellátott típust is. A maradék pedig a mountain bike és az országúti, de ezek tényleg ritkák, vagy legalábbis az emberek nem járnak vele munkába.

A városban sok helyen van kerékpárüzlet, a többségükben használt bringákat is árulnak. Ha az ember használt biciklivel is megelégszik, akkor akár 5000 Yenből is meg tudja úszni a dolgot, de az új gépek 10 000-nél indulnak. Emellett a bicikliboltokban regisztráltatni is kell a drótszamarat, ami további 500 Yen körüli összeget jelent, de van olyan hely, ahol erre nincs szükség.

A biciklivel kapcsolatos tapasztalataim tovább erősítik azt az egyetlen jellemző szót, amit Japánról el tudok mondani: azt, hogy ellentmondásos. Egyszerre rendezett és kaotikus. A következő kép is valamelyest kifejezi az ellentmondásosságot, a természet és a beton együttélése képében.

Az ellentmondásosságok sora azonban nem ér itt véget. Talán már észrevehettétek a képeim között, hogy sokszor a gyönyörű régi épületeket, akár templomokat hálóznak körbe vezetékek, vagy épp mellé épül egy rusnya bevásárlóközpont (a képen épp nem látszik de a Tódaijival szemben egy lepukkant pacsinko szalon áll - aki nem ismerné, valami flipperhez hasonló dolog, de én magam nem próbáltam még) . Nekem szemet szúrnak ezek a jelenségek, de úgy látszik itt megfér együtt a kettő, habár még nem kérdeztem meg az ittenieket, hogy nekik mi a véleményük erről. Persze az, hogy a vezetékeket nem föld alatt vezetik el, tudtommal a földrengések miatt van, míg az egymás nyakára építkezés pedig a természeti adottságok miatt. A rusnya bevásárlóközpontok pedig a kevésbé rusnya bevásárlók miatt vannak, akik – valljuk be őszintén – mi vagyunk.

Apropó bevásárlóközpont, a gyümölcsök egyenként vannak csomagolva, a pénztárnál is szó nélkül adják a szatyrot a vásárolt árú mellé, és én érzem magam rosszul, ha azt mondom, hogy nem kérek. Ezzel szemben, a szemétgyűjtést szigorú szabályok kötik, újrahasznosítható, éghető és nem éghető szemétre kell minden háztartásban szétválogatni a szemetet. Itt a szelektív hulladékgyűjtés nem opció. Mellesleg az utcákon szinte egyáltalán nincs szemetes, leginkább boltok és automaták mellett találhatók csak, úgyhogy az ember kénytelen magával cipelni a saját szemetét, de persze el is dobhatja, amire sajnos szintén láttam már példát.

Két hét elteltével megvoltak a hasfájások, amik valószínűleg az itteni étrendre való átállás jelei (a fenti kép egy illemhelyiség, ha valakinek állt volna össze a kép). Jelentem, most már minden rendben. Elégedett vagyok az itteni étellel, mind minőségben, mind mennyiségben, bár a vegetáriánus életmódomat egy időre felfüggesztettem – egyrészt ahhoz magamnak kéne főznöm, de egyelőre még alig ismerem az itteni alapanyagokat; másrészt meg akarom ismerni az itteni ízeket. Tegnapelőtt voltunk egy jó kis szusibárban, abban a fajtában, ahol az asztalok között egy szalagon mennek körbe a kis tálakon falat szusik, és amit az ember megkíván, csak lekapja a szalagról. Élmény volt, elég sok furcsaságot megkóstoltam, rákot, polipot és még ki tudja mit. Borzalmasan bekajáltam, de mégse volt annyira drága, mint számítottam.

Ha már az ételeknél tartunk, eljutottam arra pontra, hogy hiányoznak az otthoni ízek. Főként a pékárú és az igazi kávé. Itt sajnos amerikai módon csöpögtetős módszerrel főzik a kávét, ami elég lagymatag, de szerencsére elhoztam magammal egy szelet Európát, a jó öreg kotyogós formájában. Miután bevásároltam a szükséges hozzávalókat, a hétvégén végre igazi kávét ittam, azóta is a kávéillat uralja a szobámat. Mennyország!  Ma pedig tovább fokozom a hangulatot egy jó spagettival, remélem sikeres lesz.

Hosszú hétvégénk van, a hétfő is szabadnap, így volt időnk egy kicsit világot látni. Volt is mit, mert több fesztivált is rendeztek a városban. Mi csak kettőre mentünk el, az egyik a virágernyő fesztivál, amely Tokugava Hidetada sógun lányának születésnapját ünnepli. A másik a fáklyafesztivál, mely szintén a császári családhoz kötődik, a Dzsinsin lázadás idején Óamanoóji herceg egy fáklyával világította meg az útját, miközben áthaladt a térségen.

A fesztiválok, azaz macurik lényege, hogy a környéken lakók kifejezzék hálájukat a védelmező ősöknek és isteneknek, valamint megmutassák egészségüket. Legtöbbször körbevisznek egy hordozható szentélyt is, ami komoly erőkifejtést igénylő mutatványt jelent. A fesztivál idején jellemző, hogy kis piac települ a szentély köré, ahol mindenféle ételeket árulnak.

A hosszú hétvégét kihasználva elbicikliztünk Udzsi városba is, ami alapvetően teájáról híres, de látnivalókban sem szűkölködik. Sajnos az egyik leginkább vonzó célpontot, a Bjódóint elmulasztottunk, 5 órakor bezárt, és legközelebb csak áprilisban nyitják meg felújítás miatt. Így is maradt azért látnivaló, egy kis hegymászás, de beszéljenek inkább a képek helyettem.

A kimaradt képeket itt megtaláljátok:

https://plus.google.com/photos/113459531635781137460/albums/5891151009947646577?authkey=CJqYhLmu39nKwAE

Árak

Eltelt egy hét az itt tartózkodásomból, de sokkal inkább tűnik egy hónapnak, annyi minden történik. Megvoltak az első japán óráim is, amiket nem is kell mondjam, borzasztóan élveztem, lesz kihívás is bőven. Az iskolába első látásra beleszerettem, óriási alapterületen legalább tíz épület kap helyet, de emelett bőven elfér rengeteg zöld terület, focipálya és baseball pálya is (balra a Google Maps műholdas képe). Nagyon jó az étkezde is, menzainak éppenséggel nem nevezhető minőségű ételekkel szolgálnak megfizethető áron.

Az eddigi káosz és furcsaság kezd szép lassan rendeződni, beleértve ebbe mind az első kultúrsokkot, mind pedig az iskolai ügyek intézését. Lassan kiderül, hogy melyik órákat fogom választani: a tanrend gerincét természetesen a japán órák és a japán nyelvoktatással kapcsolatos órák teszik ki, de emellett az adott tanárral való egyeztetés után bármilyen órára be lehet ülni.

Már az első írásom alkalmával is egy szó erejéig említettem, hogy rengeteg automata van. Kezdve az otthon is ismert fényképautomatával, a kávéautomatával (amik megkeverik a kávét, mielőtt kiadnák) és italautomatával, dohányárú automatán át a benzinkúti automatáig. Természetesen az automatai ár drágább a boltinál, úgyhogy jobb, ha az ember boltban vásárol. Ami végképp meglepő, hogy egyes éttermeknél is automatával lehet rendelni, 

Na és hogy mit is lehet vásárolni, az megint egy érdekes dolog. A szupermarketbeli első látogatásom alkalmával nagyjából semmiről sem tudtam, hogy micsoda, a márkák teljesen ismeretlenek, és persze az otthon alapvető élelmiszerek itt egyáltalán nem számítanak annak. Eddig egyáltalán nem találkoztam liszttel például, viszont tojásból van több féle is, mindenféle váratlan színben és méretben. Rengeteg kész étel is van, egész megfizethető áron, ráadásul egyes boltokban este ezeket fél áron adják, így még magyar mértékkel is olcsón lehet vacsorázni. A mai vacsorám egy 200 Yen-es szusi volt (kb 460 Ft), ami elég jónak számít. Persze vannak 100 Yen (260 Ft) körül instant ételek is bő választékban, de igazság szerint nem szívesen élek velük.

Az iskolai étkezdében kb 300 Yen-ért (690 Ft) szoktam ebédelni, amivel bővel jól lakok. Egy pultról többféle zöldségből lehet összeválogatni salátát, amit aztán lemérnek, emellett vannak mindenféle sültek, tofu, halak, ismeretlen dolgok és persze rízs. Na meg az étel mellé ingyen jár a hideg vagy meleg tea.

Az étel árak talán soknak tűnnek, de a japán arányok mások, úgyhogy talán nem is igazán érdemes átszámolni. Én úgy számolok, hogy itt a magyar árhoz képest a duplája számít normálisnak: azaz ha valamit mondjuk 100 Ft-ért megvennék, akkor azt itt 100 Yen-ért is olcsónak tartom. Így nem lesz rajtam nyomás a költekezés miatt.

A hét meglepetése a 100 Yen-es bolt volt, ahol szinte mindent meg lehet kapni 105 Yen-ért. Így sikerült 2000 Yen alatt megúsznom a koleszszobám teljes felszerelését, késsel, tálakkal, bögrével, mosószerrel, szivaccsal, mosogatószerrel, és hasonló szükséges eszközökkel. 105 Yen-ért kaptam két alu-dobozos kávét, ami persze közel sem jár a jól megszokott kotyogóshoz, vagy eszpresszóhoz, de még mindig jobb mint a semmi. Sajnos az ebéd utáni pangás ellen még mindig szükségem van a doppingszerre.

Érdekes dolog, hogy már egy hét után kezdem érezni Európa különlegességét. Itt se kávé, se pékárú, se pizza – egyelőre ezek, amik időről időre hiányoznak. Persze minden van, csak jóval ritkább, és talán ennél fogva drágább is. Azt hiszem, az ember igazán csak akkor látja meg a saját hazája értékeit, ha egy kicsit eltávolodik tőle és szélesebb spektrumból lát rá.

Visszatérve az árakra, az igazán megrázó dolog a közlekedés. Az első alkalommal említettem, hogy a vasúti szolgáltatás minősége igen jó, de ezt meg is kell fizetni. És hogy mennyire is: az út az iskoláig 200 Yen, diákbérlet nincs. Ez napi 400 Yen, heti 2000 Yen, és ez még csak az iskola. Nem is csoda, hogy rengetegen inkább a biciklit választják.

Elnézést kérek, ha a mai bejegyzésem talán egy kicsit szedett vedettre sikerült volna.

Véletlen túra Momojamadzsónál

A mai bejegyzésemet inkább egy fotóblognak szánom, mert a képek többet mesélnek, mint amit el tudnék mondani. De azért előtte egy pár szót az elmúlt pár napról.

Minden nap teljesen más: lassacskán hozzászokom az időátálláshoz, végre rendesen alszom, úgyhogy nap közben is aktívabb vagyok; már kezdenek kevésbé feltűnni azok a nagy furcsaságok, igen korai még, de kezdem magam itteninek érezni - azaz nem érzem magamon a körülöttem lévők égető tekintetét, amikor felszállok a vonatra. Furcsa dolog, hogy mindenkivel csak japánul lehet beszélgetni, de szép lassan ehhez is kezdek hozzászokni, a koleszban lakó ösztöndíjasokkal szépen kialakult egy társaság. A mai kalandom is velük velük történt, egy tai és egy kirgiz sráccal, valamint egy indonéz lánnyal.

Az előző bejegyzésemben már említettem, hogy itt még mindig nyárias idő van, közel 30 fokos hőség és komoly páratartalom, de ma reggel volt egy kis eső, úgyhogy kellemesen lehűlt az idő. Ma csak egy óránk volt a suliban, úgyhogy úgy döntöttünk, hogy sétálunk egyet, és egy megállót lesétálunk. Aztán fél úton megláttunk valami szép épületet nem is olyan távol, azt az épületet, amivel az előző bejegyzésemet zártam. Rövides megbeszélés után úgy döntöttünk, hogy megnézzük, mi is az ott, úgyhogy térkép nélkül fogtuk magunkat, és nekivetettük magunkat a hegynek.

Valószínűleg sokakban, nem mellesleg bennem is az a kép él a japánokról, hogy távolságtartó emberek. Ennek ellenére nagy meglepetésemre út közben többen is megszólítottak minket, útbaigazítottak, érdeklődtek felőlünk. Az ő segítségükkel megtudtuk, hogy egyből három látnivaló is van ugyanazon az úton: amit a hegy lábánál láttunk a Momojama vár, ami egy híres japán történelmi személyiség, Tojotomi Hidejosi lakhelye volt; valamint Kenmu császár és Meidzsi császár és feleségének sírja. Egyszóval egy szép nagy túra kerekedett belőle.

A hegyről leérve egy kis eltévedés is történt, de egy vérbeli kanszai bácsi útbaigazított minket. Hogy egy kicsit világosabb legyen a japán nyelvben kevésbé jártasabbaknak is, a japán nyelv általánosan tanított és használt verziója a tókjói. Ezzel szemben Kjóto, Ószaka és Kóbe környékén az úgynevezett kanszai nyelvjárás a honos, bár manapság egyre kevésbé használják, még a helyiek is egyfajta keverékét használják a sztenderd és a kanszai nyelvjárásnak. Ám ez a bácsi igazi kanszai volt, azaz minden második szavát nem értettük. Azért elvezetett minket a legközelebbi vasútállomásig, ahol rájöttünk, hogy nem éri meg felszállni a vonatra, úgyhogy a hazasétálás mellett döntöttünk.

És akkor jöjjenek a képek:

 Momojama vár kapuja

  

Kilátás fentről

 Imádkozás előtti szimbolikus kéz- és szájtisztításra használt kis kút

 Osztálytársak

 Egy kis lépcső a sírokhoz - az öregek itt tartják formában magukat

 Ne vezessen félre senkit a szvasztika: ősi napszimbolúm, buddhista szentélyeknél gyakran látható

Daizendzsi...

 ...és kutyája

Egyelőre csak ennyi volna. Nyugodtan írjatok kommenteket!